Miért van az, hogy csak akkor támad kedvem írni amikor szomorú vagyok?

Pedig ugyanúgy a boldogságomat is meg szeretném osztani a világgal…
A férjem már megint alakított…és bár már nagyon jól tudom kezelni a dühöt ami ilyenkor bennem van, ezt az érzést akkor sem egyszerű elviselni. A gyerekek előtt próbálok ebből minél kevesebbet mutatni…hisz nagyon jól tudom milyen érzés, amikor anyu és apu kiabál egymással. Nem szeretném, hogy az én gyerekem is a szekrénybe bujkáljon ilyenkor. Azt mondják, enged el a múltat…no de kérdem én, hogyan? Talán valami amnéziával sikerülne is…Nem szoktam rágódni dolgokon, hogy mi lett volna ha…meg, hogy máshogy kellett volna..meg miért én…és miért velem történt mindaz…?! De akarjuk, nem akarjuk, csak csak emlékszünk rá…és bizony befolyásolta a fejlődésünket. De legalább van példám, hogy mit nem szeretnék a gyermekeimnek. Anyu gyermekotthonban nevekedett, és az ő vágya csak az volt, hogy családban nőjünk fel…Viszont nem tudta, milyen az, ha nem jó családba nő fel a gyerek. Nem akarom túlzásba vinni, hisz messze nem volt az rossz család…legalább is szerintem van sokkal, sokkal rosszabb…De azt is láttam, hogy milyen a jobb. Szegény bátyámat vagy 25 éve gyötörte az, hogy szar családban nőt fel…Nem tudta elengedni a dolgokat, és minden kudarcért aput vagy anyut hibáztatta. Holott, igazán nem akartak ők rosszat se neki se nekem…csak voltak gyengeségei. Apám ivott, anyám meg rosszul viselte. De jó emberek voltak és szerették a gyerekeiket. Ez viszont a bátyám szemében valahogy máshogy történt. Szerintem ez a keserűség vezette őt a halálba is. Nem hiába mondják, hogy a rák okait első körben a lélekben kell keresni. Ezért én úgy döntöttem inkább kiírom magamból ha szomorú vagyok 
Nem tudom, hogy amikor az ember megtalálja az „igazit”, azzal is egy idő után vannak vitái, felbosszant? Sűrűn megfordult a fejemben az, hogy nem találtam meg az igazit, és itt most nem azt mondom, hogy nem szeretem, mert szeretem és hűséges vagyok hozzá, csak azt, hogy úgy érzem annyira nem tudunk együtt működni, hogy az „igazival” az biztos nem így van. Egyébként nem iszik, nem szerencsejátékozik, nem jár el itthonról…gondolom nem is csajozik…viszont sűrűn nem őszinte hozzám. Ebből nyilván viták keletkeznek, hisz nem tudom a mái napig megérteni, hogy miért nehéz megmondani az igazat, bármiről is lenne szó. Amikor párterápián voltunk, azt mondta a pasi, hogy ez mind kiskorunk, otthonról hozott példák eredményei. Én olyan vagyok mint anyukám és úgy is viselkedek, ő meg olyan mint apukája és úgy is viselkedik. És kb. kezdjünk el mi mi lenni és ne ők….No jó….de hogyan? Hisz így nőttünk fel..ezzé váltunk…így fejlődtünk…Hogyan legyek most hirtelen más?
Nem tudom…igazán nem tudom ilyenkor mi a teendő…és bár szerencsés vagyok, hogy nekünk „csak” ez a problémánk, nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy nekem nem jár jobb kapcsolat. Miért nem? Pillanatnyilag azon az úton vagyok, hogy elfogadjam azt, hogy az élet nem szenvedés, nem kell mindenért megküzdeni…hogy az élet jó, és más energiák működnek, mint azt eddig gondoltam. Akkor miért ne legyen a kapcsolatom jobb mint eddig?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *