Sajnos a rossz hír bekövetkezett 01.01.-én reggel valamennyivel 6 után….

A bátyám már anyu ás apu társaságát élvezhette. Mondtam, hogy fáj…nagyon fáj…Folyamatosan úgy érzem, hogy egyedül maradtam…bár itt a kis családom, és nem tudtam rájönni, hogy miért ez az érzés…Ma valahogy beugrott, hogy miért…Talán azért mert már nincs ki, hogy vigyázzon rám. A szüleim is elmentek…akiknek én voltam a kicsi lányuk, és most elment a bátyám is…akinek én voltam mindig a pici húga, és bármikor kellett valami, ő mindig ott volt. Az érzés, hogy valakire ennyire számíthatok, eltűnt…. Hálát adok az égnek, hogy van a kis családom, de ebben a családban én vigyázok mindenkire…Már nem vagyok én a kicsi…Tudom, hogy idővel könnyebb lesz, hisz nemrég elvesztettem édesanyámat is, amikor egy teljes világ összedőlt bennem…de múlik az idő, a fájdalom valamennyire enyhül…vagyis inkább az ember megtanul élni vele és elfogadja a tényt, hogy már nincs itt.
A bátyámnak sajnos esélye sem volt arra, hogy bármit változtasson. Bár tény, hogy későn ment el orvoshoz, az egész folyamat, miután a „dolog” kirobbant, nem tartott egész három hónapot sem. Tüdőrákja volt, 4. stádium, áttétekkel a májon stb. Igyekeztem mindent beszerezni, elolvasni, amit csak lehetett, de sajnos se idő nem volt már rá, és talán ő sem hitt abban, hogy meg fog gyógyulni. Sajnos, mindent, amit az orra alá tettünk, mindenre fintorgott. Mindig is mondom, hogy nem voltunk a helyzetében, nem tudjuk min ment keresztül, és igy nem ítélkezhetünk, de… Én csak azért gondolom, hogy nem harcolt eléggé, mert van egy barátnőm, akinek legfeljebb 3 évet adtak, és már a 9.-ediket éli. Van két kicsi gyermeke, és mindig mondja, hogy a gyermekeinek szükségük van rá, és ő nem lehet beteg. Ő egy igazi harcos.
Sajnos az a helyzet, hogy apunál is, anyunál is és most a bátyámnál is azt láttam, hogy annyira várták a megoldást az orvosoktól… de onnan nem jött, vagyis erre a betegségre ez nem elég…Én ezekután már csak úgy vagyok, hogy ha az ember rákos…senki másra nem számíthat, csak önmagára és az akaraterejére. Próbáljon ki mindenféle alternatív módszert, amelyekből sorolhatnék egy párat…és kezdje el gyógyítani magát… Állítsa fel ismét az egyensúlyt a testében. De mindenek előtt csak úgy gyógyulhatunk meg, ha HISZÜNK abban, hogy meggyógyulunk és ÉLNI akarunk…minden más lényegtelen. Talán a múltkor említettem az „üres” nézést, amely jelen volt apunál is anyunál is, és a bátyámnál is már az elejétől kezdve…Az üveges tekintett és a semmibe bámulás…Hogy min is gondolkodnak…?! A „harcos” barátnőm egyszer azt írta, hogy nézte az egyik hölgyet, akivel egy korházi szobában volt, és mérges volt, hogy ahelyett, hogy bámul a semmibe az üveges tekintetével, miért nem tesz magára egy kis parfümöt, egy kis rúzst és kezd el élni?! Ez az a pont, ahol látszott ki fog élni és ki nem…a barátnőm még mindig él…és élni is fog.
A lényeg, amit ebből az egészből ki szeretnék hozni, az az, hogy ÉLJÜNK. Fejezzük be a nyafogásokat, a panaszkodásokat a drámákat… A bátyámnál ez a betegség elkerülhetetlen volt….Nem lehet egészséges egy olyan ember, aki folyamatosan depressziós és elégtelen az életével….Másról sem szólt az élete minthogy ki mit és mennyi pénz keres…és bár aránylag jólfizető munkálja volt Zentai körülményekhez képest, az sem volt elég… Semmi sem volt elég és jó…
Ezt mind azért írtam le, hátha tanultok a dolgokból…állítsátok le a negatív gondolatokat mert azok olyan gyorsan elburjánzanak…A negatív gondolatok, bevonzzák a negatív dolgokat…a folytonos negativitás meg betegséghez vezet. Még én is az út elején állok… Nagy erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy pozitív maradjon az ember és leállítson minden negatív gondolatokat…nem egyszerű, de gyakorlással elérhető.
Hagyok magamnak még egy pár napot, hogy szomorú legyek, de azután változtatnom kell…hisz itt a két kis szépségem…nekik szükségük van rám, hogy vigyázzak rájuk…
Legyetek jók és pozitívak!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *