Miért van az, hogy csak akkor támad kedvem írni amikor szomorú vagyok?

Pedig ugyanúgy a boldogságomat is meg szeretném osztani a világgal…
A férjem már megint alakított…és bár már nagyon jól tudom kezelni a dühöt ami ilyenkor bennem van, ezt az érzést akkor sem egyszerű elviselni. A gyerekek előtt próbálok ebből minél kevesebbet mutatni…hisz nagyon jól tudom milyen érzés, amikor anyu és apu kiabál egymással. Nem szeretném, hogy az én gyerekem is a szekrénybe bujkáljon ilyenkor. Azt mondják, enged el a múltat…no de kérdem én, hogyan? Talán valami amnéziával sikerülne is…Nem szoktam rágódni dolgokon, hogy mi lett volna ha…meg, hogy máshogy kellett volna..meg miért én…és miért velem történt mindaz…?! De akarjuk, nem akarjuk, csak csak emlékszünk rá…és bizony befolyásolta a fejlődésünket. De legalább van példám, hogy mit nem szeretnék a gyermekeimnek. Anyu gyermekotthonban nevekedett, és az ő vágya csak az volt, hogy családban nőjünk fel…Viszont nem tudta, milyen az, ha nem jó családba nő fel a gyerek. Nem akarom túlzásba vinni, hisz messze nem volt az rossz család…legalább is szerintem van sokkal, sokkal rosszabb…De azt is láttam, hogy milyen a jobb. Szegény bátyámat vagy 25 éve gyötörte az, hogy szar családban nőt fel…Nem tudta elengedni a dolgokat, és minden kudarcért aput vagy anyut hibáztatta. Holott, igazán nem akartak ők rosszat se neki se nekem…csak voltak gyengeségei. Apám ivott, anyám meg rosszul viselte. De jó emberek voltak és szerették a gyerekeiket. Ez viszont a bátyám szemében valahogy máshogy történt. Szerintem ez a keserűség vezette őt a halálba is. Nem hiába mondják, hogy a rák okait első körben a lélekben kell keresni. Ezért én úgy döntöttem inkább kiírom magamból ha szomorú vagyok 
Nem tudom, hogy amikor az ember megtalálja az „igazit”, azzal is egy idő után vannak vitái, felbosszant? Sűrűn megfordult a fejemben az, hogy nem találtam meg az igazit, és itt most nem azt mondom, hogy nem szeretem, mert szeretem és hűséges vagyok hozzá, csak azt, hogy úgy érzem annyira nem tudunk együtt működni, hogy az „igazival” az biztos nem így van. Egyébként nem iszik, nem szerencsejátékozik, nem jár el itthonról…gondolom nem is csajozik…viszont sűrűn nem őszinte hozzám. Ebből nyilván viták keletkeznek, hisz nem tudom a mái napig megérteni, hogy miért nehéz megmondani az igazat, bármiről is lenne szó. Amikor párterápián voltunk, azt mondta a pasi, hogy ez mind kiskorunk, otthonról hozott példák eredményei. Én olyan vagyok mint anyukám és úgy is viselkedek, ő meg olyan mint apukája és úgy is viselkedik. És kb. kezdjünk el mi mi lenni és ne ők….No jó….de hogyan? Hisz így nőttünk fel..ezzé váltunk…így fejlődtünk…Hogyan legyek most hirtelen más?
Nem tudom…igazán nem tudom ilyenkor mi a teendő…és bár szerencsés vagyok, hogy nekünk „csak” ez a problémánk, nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy nekem nem jár jobb kapcsolat. Miért nem? Pillanatnyilag azon az úton vagyok, hogy elfogadjam azt, hogy az élet nem szenvedés, nem kell mindenért megküzdeni…hogy az élet jó, és más energiák működnek, mint azt eddig gondoltam. Akkor miért ne legyen a kapcsolatom jobb mint eddig?

Sajnos a rossz hír bekövetkezett 01.01.-én reggel valamennyivel 6 után….

A bátyám már anyu ás apu társaságát élvezhette. Mondtam, hogy fáj…nagyon fáj…Folyamatosan úgy érzem, hogy egyedül maradtam…bár itt a kis családom, és nem tudtam rájönni, hogy miért ez az érzés…Ma valahogy beugrott, hogy miért…Talán azért mert már nincs ki, hogy vigyázzon rám. A szüleim is elmentek…akiknek én voltam a kicsi lányuk, és most elment a bátyám is…akinek én voltam mindig a pici húga, és bármikor kellett valami, ő mindig ott volt. Az érzés, hogy valakire ennyire számíthatok, eltűnt…. Hálát adok az égnek, hogy van a kis családom, de ebben a családban én vigyázok mindenkire…Már nem vagyok én a kicsi…Tudom, hogy idővel könnyebb lesz, hisz nemrég elvesztettem édesanyámat is, amikor egy teljes világ összedőlt bennem…de múlik az idő, a fájdalom valamennyire enyhül…vagyis inkább az ember megtanul élni vele és elfogadja a tényt, hogy már nincs itt.
A bátyámnak sajnos esélye sem volt arra, hogy bármit változtasson. Bár tény, hogy későn ment el orvoshoz, az egész folyamat, miután a „dolog” kirobbant, nem tartott egész három hónapot sem. Tüdőrákja volt, 4. stádium, áttétekkel a májon stb. Igyekeztem mindent beszerezni, elolvasni, amit csak lehetett, de sajnos se idő nem volt már rá, és talán ő sem hitt abban, hogy meg fog gyógyulni. Sajnos, mindent, amit az orra alá tettünk, mindenre fintorgott. Mindig is mondom, hogy nem voltunk a helyzetében, nem tudjuk min ment keresztül, és igy nem ítélkezhetünk, de… Én csak azért gondolom, hogy nem harcolt eléggé, mert van egy barátnőm, akinek legfeljebb 3 évet adtak, és már a 9.-ediket éli. Van két kicsi gyermeke, és mindig mondja, hogy a gyermekeinek szükségük van rá, és ő nem lehet beteg. Ő egy igazi harcos.
Sajnos az a helyzet, hogy apunál is, anyunál is és most a bátyámnál is azt láttam, hogy annyira várták a megoldást az orvosoktól… de onnan nem jött, vagyis erre a betegségre ez nem elég…Én ezekután már csak úgy vagyok, hogy ha az ember rákos…senki másra nem számíthat, csak önmagára és az akaraterejére. Próbáljon ki mindenféle alternatív módszert, amelyekből sorolhatnék egy párat…és kezdje el gyógyítani magát… Állítsa fel ismét az egyensúlyt a testében. De mindenek előtt csak úgy gyógyulhatunk meg, ha HISZÜNK abban, hogy meggyógyulunk és ÉLNI akarunk…minden más lényegtelen. Talán a múltkor említettem az „üres” nézést, amely jelen volt apunál is anyunál is, és a bátyámnál is már az elejétől kezdve…Az üveges tekintett és a semmibe bámulás…Hogy min is gondolkodnak…?! A „harcos” barátnőm egyszer azt írta, hogy nézte az egyik hölgyet, akivel egy korházi szobában volt, és mérges volt, hogy ahelyett, hogy bámul a semmibe az üveges tekintetével, miért nem tesz magára egy kis parfümöt, egy kis rúzst és kezd el élni?! Ez az a pont, ahol látszott ki fog élni és ki nem…a barátnőm még mindig él…és élni is fog.
A lényeg, amit ebből az egészből ki szeretnék hozni, az az, hogy ÉLJÜNK. Fejezzük be a nyafogásokat, a panaszkodásokat a drámákat… A bátyámnál ez a betegség elkerülhetetlen volt….Nem lehet egészséges egy olyan ember, aki folyamatosan depressziós és elégtelen az életével….Másról sem szólt az élete minthogy ki mit és mennyi pénz keres…és bár aránylag jólfizető munkálja volt Zentai körülményekhez képest, az sem volt elég… Semmi sem volt elég és jó…
Ezt mind azért írtam le, hátha tanultok a dolgokból…állítsátok le a negatív gondolatokat mert azok olyan gyorsan elburjánzanak…A negatív gondolatok, bevonzzák a negatív dolgokat…a folytonos negativitás meg betegséghez vezet. Még én is az út elején állok… Nagy erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy pozitív maradjon az ember és leállítson minden negatív gondolatokat…nem egyszerű, de gyakorlással elérhető.
Hagyok magamnak még egy pár napot, hogy szomorú legyek, de azután változtatnom kell…hisz itt a két kis szépségem…nekik szükségük van rám, hogy vigyázzak rájuk…
Legyetek jók és pozitívak!

Amikor gimiben végzős voltam,

a suli igazgató azt mondta anyukámnak, hogy ne költsön pénz az egyetemre. Inkább adjon férjhez, majd szülök pár gyermeket és mindenki boldog lesz. Mindezt azért mert sokat lógtam órákról, lázadtam minden ellen…És a legérdekesebb ebben az, hogy befejeztem az egyetemet )) Szóval, köszönöm igazgató úr…minden nehéz vizsga előtt ezeket a szavakat hallottam…és bőven adott erőt ahhoz, hogy bebizonyítsam magamnak is, és a környezetemnek is,hogy sikerülhet …és, hogy az hogy valaki lázad, nem azt jelenti hogy hülye
Amikor ezt a munkát elkezdtem, sokan mondták, és mondják még mindig, hogy úgy sem fog sikerülni… Szerintetek hallgatok rájuk?

Egy pár évvel ezelőtt, volt egy munkahelyem,

ahol dolgoztunk 8-17-ig. 7:45-kor már ott kellett lenni, és már ülni az asztalnál. Tilos volt 17 óra előtt elkezdeni pakolni. És tilos volt 17-kor felpattanni és elindulni haza. Az ebédszünet egy órás volt. A konyha az emeleten volt, és nem nézte jó szemmel a főnök, ha véletlenül valaki kiment a munkahelyről ebédelni…sőt azt nagyon gyorsan szóvá is tette, ha esetleg valami újoncnak ez eszébe jutott volna. A konyhában is kamera volt, és ha véletlenül megengedted magadnak, hogy ott üljél 15 percnél tovább, már csörgött is a telefon, hogy más is szeretne enni…vagyis tipli vissza munkára. Akkoriban még cigiztem…9 óra alatt 3 cigiszünetre mehettem ki. Vártam azt a 3×5 percet mintha valami csoda történne. Sajnos, olyan részlegen dolgoztam, ahol a főnök és a főnökasszony épp a hátam mögött ült…szóval, ha ott voltak, semmi pletyi meg beszélgetés a kolléganőkkel, felállni egy kicsit sétálgatni, szóba se jöhet…a megváltás az volt, ha kimentem a konyhába teát főzni magamnak. Minden autóba gps követő volt. Igazán felemelő érzés volt, amikor a főnök felhívott, hogy miért száguldasz 140-el a 130 helyett? Holott, ha büntetés jött, nem a cég fizette. Folyamatosan, figyelt bennünket. Az ő asztalánál 2 monitor volt. Az egyiken a cég helységeit figyelte, a másikon a szállító autókat, és volt a laptop amin dolgozott. A fizetés mondjuk nem volt olyan rossz, kivéve amikor a válság miatt elkezdte 10-20 ezresével fizetgetni a fizetést. Emlékszem egyik évben, húsvétkor, mindenkinek 10 ezret adott a fizetéséből, azzal a kifogással, hogy most nincs több. Másnap a főnökasszony megjelent az új autóval….Azt azért meg kell említenem, hogy a főnökasszony, aki nem a felesége volt, értségi nélkül irodavezető volt…Szóval, gondolom mindenki érti
Hogy miért maradtam azon a helyen 3 évig? Olyan ember volt, aki egy kicsit adott és azután elvett…mindig voltak azok a hullámok. Egyik nap le ordított mindenkit, másnap bulit rendezett. Egyik nap rabszolga voltál, másik nap a legjobb barát és a család… Manipulált bennünket, és úgy gondoltunk, hogy úgy sincs jobb. Csak akkor értettem igazán, hogy milyen rabszolgasorsban dolgoztam 3 éven keresztül, amikor kiléptem. Mintha újból kaptam volna levegőt. Egy dologért viszont hálás vagyok annak a cégnek….ott ismertem meg a férjemet 😊 Nincsenek véletlenek 😊 Az a munkahely után, mindegyik másik jobb volt és azt tudtam értékelni.
Hiszem azt, hogy sokan felismeritek magatokat és a munkahelyeteket. Valóban joguk van ahhoz, hogy úgy bánjanak veletek, mint a rabszolgákkal? Valóban csak azt érdemlitek meg, hogy nap mint nap, valakinek a zsebét tömjétek?
Én szerencsére megtaláltam azt, amire mindig is vágytam. Szabadság és pénz…idővel sok pénz és sok szabadidő…biztonság és jó nyugdíj 😊 Biztonság a gyermekeknek, személyes fejlődés…Mi más kellene?

1998.-ban költöztem el otthonról…

Befejeztem az egyetemet, és pár évre ismét hazaköltöztem. Elérkezett 2006. amikor végkép el kellett költöznöm, hisz ott, ahol éltem nem volt számomra olyan lehetőség amire vágytam. Vágytam egy pörgőseb életre, sok, sok lehetőségre, szórakozásra… Budapesten ezt mind meg is kaptam…Elég is volt…de csak egy ideig. Akkoriban, körülbelül évente költöztem…egyik albérletből a másikba. Nem panaszkodtam, mivel szerettem a változásokat, és mivel ezek albérletek voltak, igy nem kötődtem a helyhez, lakáshoz. Sok, sok év telt el már…Budapestet magam mögött hagytam…Most már csendesebb helyre vágyom…nyugalomra…Egy idő után, férjemmel az anyukájához költöztünk, ahol építkeztünk. Gondoltuk, az lesz az otthonunk, de mégsem úgy akarta a sors. Egy éve már, hogy eladtuk azt a házat…anyósom bizonyos egészségügyi gondokkal küzdött, amelyek nem voltak jó kihatással a gyermekeimre nézve, igy azt a lépést meg kellett lépnünk. Elköltöztünk jó pár kilométerrel odébb. Találtunk egy kis házikót a falu szélén, fent a dombon, nagy telekkel. Megpróbálkoztunk egy kis növénytermesztéssel, kisebb-nagyobb sikerrel, ahol tiszta a levegő és ahol mást sem lehet hallani csak a madár csicsergést. Mondaná most valaki, gyönyörű, mi más kell?! Lehet kevesen fogjátok megérteni amikor azt mondom, hogy most sem érzem azt, hogy otthon vagyok. Lehet, hogy a sok év, költözködés, vándorlás ezt hozta, hogy ne tudjam érezni azt, hogy otthon vagyok? Nem tudom, de olyan nagyon hiányzik már az, hogy örömmel térjek haza…Hisz ahogy mondják, mindenhol jó, de otthon a legjobb. Én ezt sajnos nem tudom. Évek óta arról álmodozom, hogy valahol a tengerparton lesz egy kis házikóm, kiülök majd a teraszra, vagy a kertbe és élvezem a napsütést…Itt nem a strandolásról beszélek…Tudjátok, azt, amikor csak nézel a tenger felé…nézed ahogy csillog a víz…És eljött az az idő is, hogy végleg eldöntöttük…ismét útnak indulunk, és ismét bevállalunk egy költözést…pedig hányszor mondtuk, hogy ez az utolsó…Elkezdjük hirdetni a házat, és reméljük jó áron, gyorsan sikerül is majd eladni 😊 Hogy mennyi munka van benne…kit érdekel!?Van egy célunk…eladni a házat és Spanyolországban, a tengerparton, venni egy kis felújítandó házikót…csak ez a lényeg! Vajon érezni fogom azt valaha hogy haza értem? Hát, ha esetleg mégsem…..szerintem vigasztalni fog az a tudat, hogy minden reggel bámulhatom a tengert

Hol is tartunk…?

A munka már jó irányban halad…célok kitűzve…konkrét célok leírva….Már tudom, hogy mit akarok… Szerintem ez a legfontosabb 😊 Hogy miért választottam ezt a munkát? Elsősorban, nem probléma, hogy két kicsi gyermekem van. Senki sem fog ferde szemmel rám nézni, ha betegek, és velük kell maradni. De egyébként, a kedvenc kérdésem még azelőtt, állásinterjúkon az volt, amikor megkérdezték van e gyermekem? Mivel azt mondtam, hogy nincs, a következő kérdés az volt, hogy szeretnék e?! És akkor az ember, legyen őszinte…. Szóval…. másodsorba azért választottam ezt a munkát, mert online végezhető, és ahol itt abbahagyom, Spanyolországban folytathatom. Egészen jól hangzik, nem? Nem kell többet azon aggódnom, hogy nem tudom még a nyelvet…és a férjem se….Úristen, miből fogunk megélni, milyen munkát fogunk igy kapni…stb.? Ez a probléma már megoldva…pipa 😊Következik a házeladás, házvásárlás…kiköltözés…Spanyolország, jövünk

Már vagy 8-9 éve tervezzük a párommal, hogy külföldre költözünk.

Nem tehetek róla…vonz a tenger…olyannyira, hogy mindig, amikor hazajövünk a nyaralásból, vagy a rövidke tengerlátogatásból, felbuzdulva nekilátunk ismét a tervezgetésekbe. Mindig voltak akadályok…nem volt pénz, közös ház a szülökkel, munkahely, terhesség…még egy terhesség…de most már úgy érzem a megfelelő irányban vagyunk. Sok, sok óra eltelt azzal, hogy kitaláljuk hova is költözzünk…Az angol nyelv az ugye megy…de ahol az a hivatalos nyelv, elég mesze van….Egyesült Királyság nem jön szóba…klíma nem megfelelő…Most már eljutottunk oda hogy van saját házunk, amit el tudunk adni, hogy pénzhez jussunk, van két gyerek, megvan a hely…Spanyolország 😊 A spanyol nyelv ugyan még nem megy, de elkezdtünk tanulni. De a lényeg az, hogy nem kell most már azon aggódnom, hogy nem tudom a nyelvet és hogy hogy fogok így munkát találni. A munka már adott 😊Mivel a Forever cég egy globális cég…jelen van Magyarországon is és Spanyolországban is. Nincs más dolgom csak folytatni, amit eddig is csináltam 😊 És mindezt online a világ bármelyik pontjából…csak internet legyen 😊 Úgy, hogy Spanyolország…hamarosan jövünk 😊
Így szoktuk mi ezt csinálni…

Talán egy kicsit szomorú lesz ez a mai poszt

…de mivel jelenleg ilyen állapotban vagyok, nem tudok vidámat írni. Gondolom, többségetek tudja, hogy apukámat is és anyukámat is rákbetegség miatt veszítettem el. Végignéztem a két élet eltűnését… Jelenleg a bátyám van nagyon rossz állapotban…Iszonyatosan elszomorít a dolog, és bár többször is feltettem magamnak azt a kérdést hogy miért én, ebben a filmben nem én vagyok a főszereplő….A Forever termékekkel azért kezdtem el foglalkozni, mert már harmadszor az utamba sodorta az élet, és pont olyankor amikor valakim beteg…súlyos beteg. Szerintetek véletlen? És szerintetek, mindezek után nekem is el kellene kezdenem foglalkozni az egészségemmel? Hát szerintem igen…sőt, villámgyorsan. Én bizony, elkezdtem szedni a vitaminokat, étrend kiegészítőket,…és a családomnak is adom….Pillanatnyilag, szerintem, enélkül nagyon nehezen viselném a dolgokat…lelkileg is és testileg is…. de muszáj tartanom a tempót…itt a két csöpp gyermekem…ők még nem értik azt, hogy anya ideges, szomorú, aggódik…. Többségetek azt mondja drágák a termékek….no de mihez képest? Ha az ember megnézi, hogy ha lebetegszünk, mennyi pénz megy el gyógyszerekre…nem mellesleg mennyi mellékhatással, fizetés kiesés, fájdalom…stb….Szerintem ehhez képest NEM drága. És ha úgy vagytok fele, hogy tökmindegy…ha meghalok hát meghalok….gondoljatok bele abba, hogy a szeretteitek mit fognak érezni. Mert, persze…az aki elmegy, annak már nem fáj…de aki itt marad….bizony neki nagyon fáj…Higgyétek el..tudom. Ugyan, az idő múlásával egy kicsit enyhül…de míg élek…fájni fog. Szóval ha nem magatok miatt….de legalább a szeretteitek miatt, kezdjetek el tenni valamit az egészségetekért. Menjetek sétálni, vagy futni, vagy csak ki a friss levegőre…kezdjetek kevesebb húst enni, több zöldséget, vitamint, legyenek céljaitok, kezdjetek ÉLNI és legyetek boldogak és hálásak azért amitek van. És mindezt kezdjétek el MOST….holnap már lehet, hogy késő lesz.
Én hálás vagyok a kis családomért, az egészséges gyermekeimért, a fantasztikus férjemért….aki bár nem tökéletes de ez van 😁 így is imádom….azért hogy van hol laknunk, mit ennünk….Igaz..nincs villánk és jachtunk…de KIT ÉRDEKEL??!!…. Ha folyton azért sóvárgunk amink nincs, egyre csak boldogtalanabbak leszünk. A boldogtalanság betegséget hoz. Fogjatok egy tollat és papírt és írjátok le, hogy mi mindenért vagytok hálásak…és ezt csináljátok meg MOST!! Miután befejeztétek a listát, meglátjátok, boldogak lesztek…és ezt a listát olvassátok el MINDEN NAP

Olyan sok múló kapcsolat van az életünkben…

Az emberek csak jönnek-mennek…..de maradni olyan kevesen maradnak. Sok munkahelyen megfordultam már az életemben….Valahogy 2-3 év után, mindig késztetésem volt, hogy lépjek tovább. Meguntam…Sok kolléganőm, kollégám volt már, akikkel akkor nagyon jó kapcsolatban voltam, de ahogy eljöttem, vagy az illető elment máshova dolgozni…már nem is volt közös témánk. Így lassan, lassan már nem is beszéltünk. Mit is mutat ez? A barátságok, ismeretségek csak felszínesek voltak…semmi mélyebb..csak ennyi. Dolgoztunk egy helyen és szinte az EGÉSZ napunkat együtt töltöttük. Többet láttuk a kollégáinkat mint a családunkat. Normális ez így? És a legszörnyűbb, hogy azután is csak felszínes ismeretségek maradtak. Nemrég az utamba került a mostani munkatársnőm. Mint ahogy azt én is, ő is mondja…NINCSENEK VÉLETLENEK. Szinte az első perctől kezdve éreztem, hogy ő más….Itt egy online munkáról van szó…szóval nem töltjük az egész napunkat együtt, viszont egész nap kapcsolatban vagyunk, és hihetetlen mennyire egy hullámhosszon vagyunk. A sors ezt így akarta…nekünk találkoznunk kellett Ezután megismertem másokat is….és olyan fura…mindenki vidám és mindenki pozitív. Sok helyről hallottam már…”ennek olyan vidám vasárnap hangulata van” De kit érdekel, ha ez a hangulat jól esik…ha nem kell folyton azt hallgatnom, hogy milyen rossz minden, hogy nincs pénz, hogy a főnök ilyen, hogy a kolléganő olyan…. Itt ilyen nincs. Mindenki pozitívan gondolkodik..hisz anélkül nem is megyünk sehova…legfőképpen nem a céljaink felé.
Ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön…el sem hittem volna, hogy ez a hely, ez a világ létezik Örülök hogy a sors utamba hozta ezt a lehetőséget.

Irányítsd TE az életedet!

Te voltál már úgy, hogy azt érezted, te jó ég….biztos, hogy ez az élet értelme?Biztos, hogy így kell leélnem az életemet?
Az én storym ott kezdődik, hogy befejeztem az egyetemet. Azután küzdöttem, hogy a szakmámba találjak állást…ami egy idő után sikerült is. Nem volt egyszerű ismeretség nélkül, de sikerült. Nagyon boldog voltam, hisz ezért tanultam olyan sok évig. A cég ahol dolgoztam, teljesen jó volt…stabil háttérrel, rendes bejelentett munkával, Magyarországhoz képest jó fizetéssel és jó munkakörülményekkel. Két kolléganőm már 20 éve ott dolgozott, és a harmadik már 17. Ez csak azt bizonyította nekem, hogy biztos, hogy jó helyen vagyok. Igazán nem is volt semmivel és senkivel gondom de…… Amikor már elmúlt a betanulás, egyik év, másik év…harmadik….egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valóban ezt kell nekem is csinálni az elkövetkező 20 évben? Minden nap reggel elmenni dolgozni és este hazamenni?!…Az a pár szabadnap és nyáron egy nyaralás….és ennyi???És minden nap reggel fél 8-kor elmenni és este hat – fél 7-kor hazaérni??? Folyton azon töprengtem, hogy ez így biztos, hogy jó nekem? Megszülettek a gyermekeim…kettő szinte egymás után, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miután letelik a GYED/GYES le kell majd adnom őket oviba és REGGELTŐL ESTIG egy irodában ülni. Kimaradok majd szinte az egész életükből! A cég részvényeseinek meg továbbra is tömöm majd a zsebüket. Én nap mint nap bejárok, a gyermekeimet meg más neveli, és hurrá….le is telik majd az élet.
NEM…én ezt így nem! ÉN akarom beosztani az időmet, ÉN akarom felnevelni a gyermekeimet, ÉN akarom megszabni, hogy mennyi lesz a keresetem.
Nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Az, hogy te most ezt olvasod, annak is oka van. Talán azt még most nem tudod, de idővel majd biztos kiderül.
Ha te is így gondolkodsz, és nyitott vagy az új dolgokra, TE akarod irányítani az életedet, keress fel. Ha a világot nem is váltjuk meg, de az életünket minden bizonnyal megváltoztatjuk : ELÉG volt a mókuskerékből!
Varga Anita vagyok….keress bátran